Az elmúlt évszázadok egyik legjelentősebb társadalmi változása az urbanizáció. Rengeteg ember szakadt ki egy olyan mikrokörnyezetből, ahol az átláthatóság volt a természetes. Magyarul, mindenkiről tudunk mindent. Együtt dolgoztak, együtt élték meg az életük kisebb-nagyobb eseményeit. Az életük sokkal nagyobb része zajlott mások által is érzékelhető módon, mint ma, még ha ezt egy nagyon kis létszámú környezetben is élték meg. Ezt a jelenséget jól megtestesíti a tornác, ami Magyarországon is a legtöbb falusi ház kötelező kelléke volt. Otthon voltak, mégis érzékelték, mi történik a többiekkel, ha kint ültek a tornácon. Látták, ha valaki elment az utcán, köszöntek egymásnak, váltottak néhány szót.
Ez az ami gyökeresen átalakult azzal, hogy egyre többen és többen költöztek be a városokba, kiszakadva az említett átlátható környezetből. Így lehet élni egy lépcsőházban 20 évig anélkül, hogy az ottlakók életéről bármi személyeset tudnánk. Leszámítva a WC használati szokásaikat, mert ott a panelház biztosítja, ha nem is átláthatóságot, de legalábbis áthallhatóságot. A rádió és TV megjelenése újabb lépés volt az egymástól való elkülönülés felé.
Ez a folyamat indult el, még ha csak digitálisan is, ellentétes irányba az elmúlt évtizedben az Interneten, annak újabb generációs közösségi alkalmazásai segítségével. Egyre többet és többet oszthatsz meg magadról, még ha a korábbi tornáchoz hasonlóan, kicsit persze felületesen is. Újra kialakulóban van egy mikroközösség, ami már nem területi, hanem mondjuk érdeklődésbeli vagy éppen ismerettségi alapon szerveződik. Mondván, hogy a facebookon azokat követjük, akikkel egy iskolába jártunk, míg a twitteren azokat, akikkel egy iskolába szerettünk volna járni. Ennek az új közösségképző jelenségnek a leírására kreáltam a digitális tornác kifejezést.
A tornác kialakulásának folyamata legjobban a Facebookon keresztül volt tetten érhető. A Facebook közösségi oldalra 2006-ra egy csomó érdekes és kevésbé érdekes infót feltettek magukról a jellemzően főiskolai hallgató felhasználók: party fotók, ki milyen zenét szeret, ki kivel jár stb., és aztán figyelték is egymás lapjait. Hamarosan azonban, ahogy az ismerősök száma elért egy nagyobb 200-as számot, ez a fajta áttekintés szinte lehetetlenné vált. Zuckerberg ekkor találta ki a newsfeedet: minden változásról értesít, amit az ismerősidnél történt: kinek változott a családi állapota, küldött fel új képet, akár csak a státusza, milyen oldalnak lett a rajongója. Olyan mintha személyes újságot kapnál az ismerőseidről. A első reakció a pánik volt. Egy nap alatt 284000-en csatlakoztak a tiltakozáshoz, hogy ne legyen ilyen. Zuckerberg reakciója zseniális volt. Egyrészt lehetővé tették a korlátozást, másrészt mindent úgy hagyott ahogy volt. Rövid időn belül megfordult a történet az emberek lelkesedni kezdtek, milyen jó, hogy nagyon energiabefektetés nélkül értesülhetek mindenről, amit ismerőseim megosztanak magukról. A történet további része már ismert. Robbanásszerű növekedés következett, és 2008. novemberében a Facebooknak már kb. 130 millió regisztrált felhasználója volt, ami 2014-re 1 milliárdra, 2018-ra pedig 2,2 milliárd főre nőtt.
Amit a Facebook-on láttatsz magadból és látsz másokból, nem más lényegében, mint amikor régen kiültek a tornácra, csak éppen ez egy digitális tornác. Újra közösséget(?) találhat magának az ember, mégha ez talán a korábbi tornáchoz képes még felszínesebb és másfajta alapon szerveződik is.