Mi a különbség az alternatív igazság és a sima igazság között? Miben különbözik a tudomány az áltudománytól? Tud-e nekünk segíteni a technológia a “igaz” és a hamis megkülönböztetésében? Nagyon hosszú posztunkban először segítségül hívjuk a filozófiát, ami már legalább kétezer éve próbálja meghatározni, mi is az a tudás, majd megnézzük hogyan is kapcsolódik ez az etikához és végül arra jutunk, hogy a modern technológia helyett jobb megoldás olyan régi dolgok ápolása mint az oktatás és a demokrácia.
Tudás, igazság, meg a haverok
Az episztemológiát, azaz az ismeretelméletet sokáig a nyelvészethez hasonló deskriptív, azaz leíró tudománynak tartották. Az ismeretelméletnek ezen nézet szerint az a feladata, hogy megadja a tudás definícióját, ebben pedig segítségére lehetnek olyan tudományok, melyek az ismeretek megszerzéséről szólnak (pl. a pszichológia). Az episztemológusok nagyon jól elvoltak a tudás definiálásával, rengeteg tanulmányt és kötetet töltöttek meg azzal, hogy olyasmi definíciókat szerkesszenek, mint pl: “A tudás igazolt igaz hit”. Ezt egy kicsit körülményesen úgy szokták megfogalmazni, hogy
S tudja, hogy P, akkor és csak akkor, ha
- P igaz,
- S azt hiszi, hogy P, és
- S igazoltan hiszi azt, hogy P
Ez jónak tűnik, de gondoljuk végig! Ha Tudom, hogy Nóri táskájában van a laptopja, akkor az azt jelenti, hogy a “Nóri táskájában van a laptopja” mondat igaz, továbbá hiszek is ebben, mégpedig igazoltan, hiszen láttam, hogy Nóri a laptopját betette a táskájába. Azonban a tudás ilyen definícióival van egy probléma, amit Gettier-problémának nevezünk egy remek filozófus után, aki a következő példákhoz hasonló gondolatkísérletekkel bombázta kollégáit. Tegyük fel, hogy nekem van egy ugyanolyan márkájú laptopom, mint Nórinak. Egy este, miután közösen programozgattunk, kimegyek a szobából és ezt Nóri kihasználja, megcseréli a két számítógépet, vagy csak figyelmetlen és miközben elköszönünk egymástól az én laptopom kerül a táskájába. Ilyenkor hiszem, hogy P, ahol P “Nóri táskájában van a laptopja” és igazoltan hiszem azt, hogy P. De P nem igaz, mondhatjuk, hiba csúszott az igazolásba, nem voltam elég körültekintő. De mi van akkor, ha kicsit bohókás vagyok és abban hiszek, hogy “Nóri táskájában van a laptopja, vagy Nórinál van egy táska”. Nórinál van egy táska, ezért az első feltétel, miszerint P igaz, teljesül, mivel a logika szabályai szerint a vaggyal összekapcsolt állítások (diszjunkciók) igazak, ha legalább az egyik tagjuk igaz. Hiszek P-ben, sőt igazoltan hiszek P-ben, hiszen láttam, hogy Nórinál van egy táska. Az most nem számít, hogy a diszjunkció első tagja hamis, igazolt igaz hitem, azaz tudásom van P-ről definíció szerint. Jogos a részemről azt állítani mindenki előtt, hogy tudom, hogy “Nóri laptopja a táskájában van, vagy Nórinál van egy táska”? Mi történik, amikor mindenkit meggyőzök arról, hogy tudom, hogy P, majd pedig Nóri felhívja a figyelmemet arra, hogy véletlenül az én laptopomat vitte magával? Jogosan híreszteltem P-t? Ebben a helyzetben, talán Nóri könnyen átsiklik afelett, hogy sokan azt hitték róla, hogy a táskájában van a laptopja és van nála egy táska, de ennél nagyobb butaságot is lehet állítani, a tudás definíciójának megfelelően, a logika szabályait követve. Arról már ne is beszéljünk, hogy milyen gyakran mellőzzük teljesen az érvelési szabályokat, vagy hiteink igazolását, mielőtt kijelentéseket teszünk.
A fentihez hasonló helyzetek könnyen előfordulhatnak. Az episztemológia Gettier-problémára adott egyik válasza az értékekhez való fordulás. Az érték-episztemológia (virtue epistemology) szerint a tudás fogalmának van egy normatív szerepe is. Az, hogy mi számít tudásnak, alapvetően társadalmilag meghatározott valami. Egyrészt vannak a megismeréshez nélkülözhetetlen képességek, mint pl. a jó memória, a jó érzékek (látás, hallás, stb.), melyek az egyének számára adottak. Másrészt a társadalomban vannak bizonyos értékek, melyeket igyekszünk a gyermekeknek átadni, pl. a nyitottság, a kritikai szellem, stb. Az érték-episztemológia képviselői számára nem csak az fontos, hogy P ténylegesen igaz-e (persze ez is egy fontos kérdés), hanem, hogy hitemet P-ben a társadalom által kultivált értékek mentén alakítottam-e ki. Példánknál maradva, felróható nekem, hogy nem számoltam azzal, hogy két egyforma laptop összekeverhető. Továbbá elköteleztem magam egy diszjunkció mellett merő kényelemből, hiszen úgy gondoltam, mindkét tagja igaz, de nem veszíthetek sokat, ha valamelyikről később kiderül, hogy hamis.
Tudom, hogy ezen a képen egy nyúl van. Vagy inkább egy kacsa? Hogyan igazolhatom ezt?
A tudomány mitől más?
A tudósokat és tudományfilozófusokat (akik között szerencsére nagy átfedés van) a modern tudomány megszületése óta izgatja, hogy miben más a tudományos megismerés a hétköznapitól. Az, hogy tudom, hogy Nóri táskájában van a laptopja, lehet hogy hasznos nekem, mert rá akarom venni, hogy írjon nekem egy programot gyorsan, de minőségileg más tudásnak tűnik a tömegmegmaradás törvénye vagy a Bayes-tétel. Ha ez tényleg igaz, akkor van valami, ami a tudományos tudást elválasztja a többi tudásfajtától, ez az amit a tudományfilozófusok a demarkáció (elhatárolás) problémájának neveznek. Több ötlettel is előálltak, nézzünk meg ezek közül párat!
Az, amiben a legtöbben egyet tudnak érteni, egyszerűen az, hogy a tudomány nem csak leírja a dolgokat, hanem képes előrejelzéseket tenni. Az előrejelzéseket általános állításokra alapozzák a tudósok, pl. a víz nulla fok alatti hőmérsékleten megfagy, kint mínusz hat fok van, kint meg fog fagyni a víz. De miben különböznek ezek az állítások, más, általános állításoktól? Rudolf Carnap a verifikációt tartotta a tudományos tudás esszenciájának. Minden tudományos állítás verifikálható, azaz igazolható. A tudomány lényege, hogy nem csak kijelentéseket tesz, hanem megadja ezen kijelentések igazolhatóságának feltételeit is. Carnap annyira túltolta ezt a nézetet, hogy szerinte a metafizika, a filozófia, a pszichoanalízis, a bölcsészet- és társadalomtudományok jelentős része nem tudomány. Karl Popper hívta fel arra a figyelmet, hogy a verifikácionista megközelítés nem reflexív, a verifikáció tudománytalan, mert nem állja ki az igazolhatóság kritériumát. Hogyan lehet igazolni az igazolást? Újabb igazolásokkal! Ha a verifikáció lenne a tudományosság kritériuma, akkor a fizikusok kísérleteik során készülékeik pontosságát is mérnék, majd a készülékeiket mérő készülékek pontosságát is, és így tovább.
A tudományos módszer kialakulásánál is felmerült már, hogy mi van akkor, ha nem érzékeinkkel igazolunk valamit? Galileo távcsöve tényleg a távoli égitestek képét mutatja? Mennyire bízhatunk meg a csillagászati távcsövekben?
Popper megoldása az volt, hogy a tudományos elméletek nem hivalkodnak azzal, hogy verifikáltnak tekintik magukat. Csak annyit mondanak, hogy tessék cáfolj meg! Sőt, megadják azokat a feltételeket, melyek mentén cáfolhatóak. Ennek klasszikus példája, hogy az 1919-es napfogyatkozás során megmérték, hogyan görbíti el a Nap a csillagok sugarait. Einstein elmélete előre lefektette, hogy a Nap hatását ki lehet mutatni, a kísérleteket eszerint szerkesztették meg. A mérések nem igazolták az elméletet, hanem erősítették. Popper szerint az, amit bevett tudományos tudásnak mondunk, nem más, mint olyan állítások halmaza, melyek a sok-sok falszifikációs kísérletnek ellen tudtak állni. Popper a tudomány lényegét pont ebben látja, dogmatikus kinyilatkoztatások helyett állításokat tesz, az állítások cáfolásához szükséges feltételek megadásával. A tudományfilozófiától elkalandozva Popper a nyílt társdalom elméletébe is ezt az attitűdöt emelte be. A demokrácia lényege, hogy nem igazolható nézetek versengenek egymással. Egy-egy nézet hatalomra kerül a választások során, de ezzel nem igazolódik, csupán ellenállóbb lesz a falszifikációval szemben, de ez nem jelenti azt, hogy ne hagyjunk teret más nézeteknek, mert bármikor előállhat az a helyzet, hogy valami újra van szükségünk. Ugyanakkor kiemelte, hogy az izmusok nagyon veszélyesek, nem adják meg falszifikációs kritériumaikat, hanem úgy tesznek, mintha a világ összes kérdésére lenne válaszuk.
A gyakorló tudósok általában szeretni szokták Popper tudományfelfogását, hiszen a dogmamentes tudomány képét festi elénk. A helyzet azonban az, hogy a tudományos tudás jelentős része nem fogalmazódik meg tételmondatokban. A tudományt nem lehet tankönyvekből elsajátítani, laborokba kell járni, meg kell tanulni értelmezni a mikroszkópban látható képet, a grafikonokon látható adatokat. Egy tudósnak csatlakoznia kell egy kutatócsoporthoz, konferenciákra kell járnia, rendszeresen publikálnia kell eredményeit már korai egyetemi évei alatt. A személyes interakciókon keresztül, a labormunka rutinján át kialakuló, soha le nem írt tudást nevezi Polányi Mihály hallgatólagos tudásnak, ami nincs benne a könyvekben, mégis elengedhetetlen feltétele a tudományos életformának. Ugyanakkor ez a tudás pont társas közegben kerül átadásra! Ahogy az episztemológusok, úgy a tudományfilozófusok sem kerülhették el a társas fordulatot!
Tudás, hatalom, ármány
Popper elméletét tekinthetjük egy normatív elméletnek, ami az érték-episztemológiához hasonlóan megadja, milyen értékek mentén törekszünk a tudományos tudás megszerzése felé. A tudománytörténet ellenben azt mutatja, hogy a tudomány egy nagyon emberi dolog. A paradigmaváltás fogalmát bevezető Thomas Kuhn és a tudományfilozófia fenegyereke, Paul Feyerabend remek példákkal szemléltetik, hogy van, hogy a legjobb barát elméletét illik megvédeni, akkor is, ha valaki éppen falszifikálná. Van, hogy, látják a tudósok az elmélet gyengeségeit, de mégis inkább azokkal a jelenségekkel foglalkoznak, melyeket jól magyaráz, hiszen azokkal lehet pozitív eredményeket publikálni, pályázatokon nyerni, stb. Kuhn szerint a természettudományos paradigmák, amolyan bevett módszerek rejtvényfejtésre. A tudományos képzés lényege, hogy drillezik a fiatalokat adott problématípusok megoldására. Ennek eredménye, hogy ami az adott paradigma számára felmerül mint probléma, az valahogy megoldható kell, hogy legyen. A normál tudományos tevékenység ezekre koncentrál, miközben sok problémát ki is zár, vagy egyszerűen nem is lát. Olyan ez, mint amikor a kétértelmű ábrákon az egyik “megfejtést” rögtön látjuk, de a másik értelmezést csak nehezen, vagy egyáltalán nem. Ahhoz, hogy lássuk a másik, számunkra rejtett értelmezést, nézőpontot kell váltanunk, ekkor történik meg az ún. Gestalt switch. Kuhn ehhez hasonlítja a paradigmaváltást is. A tudományfilozófia egyik alaptétele a Quine-Duhem-tézis, mely szerint minden elmélet empirikusan aluldeterminált, azaz adott megfigyelésekre több, önmagában konzisztens elmélet is építhető. Hogy ezek közül melyik nyer éppen, az a szerencse, a tudományfinanszírozás, a divat és még ki tudja mi más terméke. Az aluldetermináltság miatt mindig lesznek alternatív elméletek, melyek akkor kerülnek előtérbe, amikor a normál tudomány eléri határait, vagy olyan problémákkal szembesül, melyeket nem tud megoldani.
Nabaum képei azt mutatják, hogy ha a tudósoknak nehezükre is esik nézőpontot váltani, a hétköznapi emberek számára ez természetes, szórakoztató és többlet információt is szolgáltat.
(Forrás)
Tudomány, sajtó, hatalom
De miért ennyire fontos tényező a hatalom a tudományban? A modern társadalmak kialakulása elválaszthatatlan a modern tudomány kialakulásától. A felvilágosodás a görög gondolkodókhoz visszatérve úgy gondolta, hogy a szabad emberek alapvető joga és kötelessége a világ megismerése, erre alapozható a polgárok részvétele a politikai életben is. A szellemi forradalmat nem sokkal követte az ipari is, ami elindította a tudomány intézményesülését. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy állam ne tartson fenn egyetemeket, kutatóintézeteket, iskolákat, mivel ezzel nem csak jelentős versenyhátrányt szenvedne el, hanem tkp. megszűnne létezni is. Nem lenne aki irányítja a közigazgatást, megszűnne az egészségügy, leállna az ipari termelés stb. A tudomány átszövi életüket, összenőtt az állammal, azaz velünk.
Az igazság keresése, megismerési képességeink és készségeink fejlesztése és jutalmazása beépült a közoktatásba, mivel az állami és az üzleti szféra egyaránt igényli, hogy többé-kevésbé tanult polgárok alkossák társadalmunkat, hiszen alig akad szakma ma már, ami csupán írni-olvasni és számolni tudást igényel. A tudományra kettős hatást gyakorol ez. Egyrészt, a finanszírozói oldal elvárásai beépülnek az intézményesült tudományba, hiszen az kap több pénzt, aki kiszolgálja az állam és az egyéb megrendelők igényeit. Másrészt mivel a belépő újabb és újabb nemzedékek tudása egyre magasabb, ez azzal jár, hogy az egyetemen korán elkezdődhet a specializálódás, amit csak tovább erősít, hogy a nagy verseny miatt minden tudós keresi azt a kis területet, ahol élen járhat. A nagyfokú szakosodás azzal jár, hogy egy-egy kutató saját tudományát sem ismeri behatóan, csupán az általa művelt részterület egy-két témáját. Így nehézkessé válik a felhalmozódó tudományos tudás átadása a társadalom többi tagjának. Egyre nehezebb érthetően elmagyarázni, miért is éri meg finanszírozni egy kutatási projektet, de ugyanilyen nehéz konszenzusra jutni arról, hogy hogyan és milyen eredményekkel újítsuk meg egy-egy tantárgy tananyagát.
A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól - s tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk -, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük, s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fő dolog az, hogy azt jól használja. (Descartes: Értekezés a módszerről)
A modern tudomány születése nem csak az ipari forradalom előszele volt. Miközben a szkepticizmus cáfolatán ügyködött Descartes, Euklidész geometriáját új alapokra helyezte, amit ma koordináta geometriának nevezünk, s közben olyan dolgok jártak a fejében, hogy a józan ész mindenkiben megtalálható. Ezek a gondolatok odáig vezettek, hogy egyre többen hitték, az emberek képesek maguk dönteni az őket érintő ügyekben és lassan kialakultak a demokratikus államok. A felvilágosodás eszméitől megihletve a hatalommegosztás elvét alkalmazták, azaz a törvényhozó-, végrehajtó- és ítélkezőhatalmat elválasztották. Sőt, odáig fajult a helyzet, hogy létrejött egy negyedik hatalmi ág, a sajtó is. A modern sajtó alapötlete egyszerű, ha a polgárok választások útján beleszólhatnak az állam dolgaiba, akkor két választás között érdekelheti őket, hogyan is mennek a dolgok. Ha valaki az államtól függetlenül ránéz a közös ügyekre, jelzi a problémákat és folyamatos kontroll alatt tartja a hatalmat, akkor a választópolgároknak talán megér némi pénzt ez. Persze tudjuk, hogy a valóságban nem ennyire rózsás a helyzet, a sajtótermékek nem feltétlenül függetlenek a hatalomtól, vagy egy-egy ideológiától, de alapvetően elmondhatjuk, hogy a sajtó normatív elve az objektív tájékoztatás, a döntéshozatalhoz szükséges információk szállítása.
Értékek és érzelmek
Az érték-episztemológia művelői szerint alapvető emberi tulajdonságnak tekinthetjük, hogy szeretjük legalább minimálisan megismerni a minket körülvevő közvetlen világot. Természetesen nem ismerhetjük meg teljesen az egész világot, egyrészt mert nincs elég időnk, másrészt mert azért a tanuláson kívül mást is szoktunk csinálni. De azt reméljük, hogy ha, minél jobban és alaposabban megismerjük a világot, akkor jobb döntéseket fogunk hozni, ezáltal jobb életünk lehet. Az ismeretelméleti kérdések tehát etikai és politikai kérdések is, mivel alapvetően érintik az egyes emberek és a társadalom egészének életét is.
Láthattuk, a józan ész, a racionalitás egy társadalmilag konstruált, normatív fogalom. A gyakorlati életben azonban racionalitásunk erősen korlátozottan működik. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lenne mérlegelni, hogy melyik kajáldába ugorjunk be egy bevásárlóközpontban, ha racionálisan akarnánk dönteni! Kiszámolnánk, mennyit is költhetünk, majd végignéznénk a kínálatot, kalóriát számolnánk, kiszámolnánk eddig hány kalóriát fogyasztottunk el és még mennyit fogunk az étkezést követően, stb. Ezek helyett mit szoktunk csinálni? Pénztárcánk lehetőségeit figyelembe véve beülünk egy nekünk szimpatikus, nem túl zsúfolt helyre. Miért? Mert érzelmeink segítenek dönteni nekünk azzal, hogy leszűkítik az opciók számát és segítenek rangsorolni a megmaradt lehetőségeket, pl. azzal, hogy vannak olyan ételek, melyeket nagyon szeretünk, másokat meg egyenes utálunk, vagy szeretünk egyedül ülni egy csendes helyen, esetleg az preferáljuk, hogy ha sokan esznek körülöttünk.
Martha Nussbaum filozófus szerint az érzelmeket nem szabad lebecsülni a politikában sem. Ahogy bizonyos megismerési módokat értékesnek tartunk, ugyanúgy vannak érzelmek, mint a szeretet, bátorság, együttérzés, melyeket nagyra tartunk, míg másokat, mint a félelem, és harag nem annyira. Hogy miért? Mert a negatív érzelmek jelentősen korlátozzák racionalitásunkat. Aki fél, vagy haragszik, annak nehezére esik nyitottnak lennie és mérlegelnie a különféle lehetőségek között, ilyenkor sokszor keresünk egyszerű magyarázatokat, melyek gyors megoldásokat kínálnak. A kínálat szűkítése nagyon hasznos, de az összes lehetőség elvetése veszélyes, mivel egy sikeres falszifikációs kísérlet esetén nem marad alternatívánk. Lehetünk megengedőek és toleránsak az alternatív nézetekkel szemben, hiszen megadják annak lehetőségét, hogy tévedés esetén hozzájuk forduljunk. Ugyanakkor nyugodtan elítélhetjük az áltudományokat és az álhíreket, mivel ezek negatív érzelmekhez kapcsolódnak.
Az álhírekkel általában dühöt vagy félelmet akar valaki kelteni, például a politikai ellenfelével szemben. Az áltudományok gyakran az emberek félelmeivel játszanak, legyen szó túlsúly elleni küzdelemről, vagy halálos betegségekről. A racionális érvelés retorikáját használva az ilyen megnyilatkozások célja az, hogy a hallgatóságot cselekvésre késztessék. Pl. szavazzon egy bizonyos jelöltre, vegyen meg egy bizonyos fogyókúrás terméket. A negatív érzelmekre alapozva igyekeznek más magyarázatokat kizárni, pl. az ellenfelet idegen hatalmak által befolyásoltnak feltüntetni, vagy az élelmiszeripari lobbira fogni mindent, ezáltal ellehetetleníteni a saját nézetükkel szembeni kritikai hozzáállást. Az ilyen retorika kihasználja a tudás és megismerés köré épült társadalmi normákat, szembe megy a demokratikus értékekkel.
Mindenre van egy app?
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy hogyan védekezhetünk az ilyen jelenségek ellen? A technológiai válaszok születőben vannak, a Facebook és a Google is készül arra, hogy automatikusan számszerűsíteni tudja egy-egy tartalom szavahihetőségét. A Health On the Net Foundation már több mint húsz éve dolgozik azon, hogy az egészségügyi oldalak megbízhatóságát valamilyen formában értékelje, segítve evvel a tájékozódni kívánó felhasználókat. Ez üdvözlendő, de be kell látnunk, hogy ez sem hozhat teljes megoldást. A technológia képviselői nagyon szeretik a kompakt megoldásokat, szerintük mindenre van egy app, ami majd segít, ezt a hozzáállást hívja Jevgenyij Morozov szolúcionizmusnak. De mind a Facebook, mind a Google úgy indult, hogy megold egy technológiai problémát (hogyan maradhatunk kapcsolatban ismerőseinkkel, hogyan találjuk meg a nekünk szükséges információt az interneten), ami később társadalmi problémákat vetett fel. Ezt nevezik a filozófusok nem-szándékolt következménynek, ami egy nagyon furcsa valami, hiszen az emberi léthez kötődik. Ha egy kő beleesik egy patakba, a kiloccsanó víz megijeszt egy őzet, aki eltapos egy katicát, akkor a katica halálát egyszerű véletlennek tekintjük. Ha emberek egy csoportja egy domboldalba épít házat, minek következtében kövek potyognak folyamatosan a patakba és a felriadó állatok minden bogarat eltaposnak, ezért egy csak ott őshonos katica faj kipusztul, akkor már nem-szándékolt következményről beszélünk, hiszen az emberek célja egy ház felépítése, nem pedig a katicák kipusztítása. Sok emberi tevékenység tervezett, célorientált, azaz szándékolt. Láthattuk azonban, hogy egyrészt nem praktikus, másrészt képtelenség végiggondolni minden egyes cselekedetünk összes lehetséges kimenetelét. A technológia nem csodafegyver a nem-szándékolt következmények kezelésére, hiszen minden ilyen kérdésre adott válasz újabb nem-szándékolt következményekkel jár. Ellenben a társadalom mindennapjaihoz hozzá tartozik, hogy ilyen kérdéseket beszélünk meg, a politikai és gazdasági döntések esetében sosem lehetünk biztosak a szándékolt és nem-szándékolt következményekben, ezeket figyelnünk kell és folyamatosan meg kell vitatni. Erre jött létre a demokrácia.
Bővebben a szolúcionizmusról, meg hogy miért szeretik az elnyomó hatalmak rendőrei, ha polgáraik használják a közösségi médiát.
Nussbaum szerint a bölcsészet alapvető szerepe, hogy elősegítse mind a megismerésben, mind a társadalmi életben szükséges készségek fejlesztését. Mik ezek? A nyitottság, az empátia, a kritikai hozzáállás, elfogadás, hogy csak párat emeljünk ki. Sajnos manapság a humán tudományok visszaszorulóban vannak az oktatásban, hogy több hely legyen az ún STEM (Science, Technology, Engineering, Mathematics, azaz tudomány, technológia, mérnökitudományok és matematika) tárgyaknak. Talán jobb lenne nem szembe állítani a kemény és puha tudományokat, hisz mindegyikhez ugyanazok az alapvető készségek szükségesek és mindkettő ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy kiteljesedjünk és részt vegyünk a társadalom életében. Ha elfogadjuk a demokratikus értékeket, akkor elfogadjuk, hogy az emberek korlátozott racionalitásukat gyakorolva hoznak döntéseket a közügyekben is, vagy értékelik a tudományos és áltudományos állításokat. Ezen az alapon joggal ítélhetjük el azokat, akik negatív érzelmekre játszva szeretnék elérni, hogy a nekik kedvező nézeteket válasszuk, vagy a nekik nem tetszőket elvessük, hiszen alapvető készségeink gyakorlásában akarnak korlátozni minket. Aki az oktatás szerepét csak abban látja, hogy kiszolgálja az ipar és az állam igényeit, az szintén korlátozni akarja az embereket abban, hogy alapvető készségeiket kibontakoztassák és saját maguk döntsenek az életüket és társadalmukat illető kérdésekben.
Irodalom
Greco, John and Turri, John, "Virtue Epistemology", The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2016 Edition), Edward N. Zalta (ed.), URL = <https://plato.stanford.edu/archives/win2016/entries/epistemology-virtue/>.
Forrai Gábor (szerk.): Mikor igazolt egy hit?, Osiris - Láthatatlan Kolégium, 2002
Laki János (szerk.): Tudományfilozófia, Osiris - Láthatatlan Kolégium, 1998
Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, 2000
Paul Feyerabend: A módszer ellen, Atlantisz, 2002
Polányi Mihály: Személyes tudás I.&II., Atlantisz, 1994
Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása, Scolar, 2001
René Descartes: Értekezés a módszerről, Ikon, 1993
Antonio R. Damasio: Descartes tévedése, AduPrint, 1996
Martha Nussbaum: Why Democracy Needs the Humanities, Princeton University Press, 2010
Martha Nussbaum: Political Emotions, Harvard University Press, 2015
Evgeny Morozov: To Save Everything, Click Here: The Folly of Technological Solutionism, PublicAffairs Press, 2013
