Előző posztunkban arra kerestük a választ, milyen határai vannak egy internetes tartalmak elemzésére alapozott vizsgálatnak. Andrea nevű levélírónkat az érdekli, hogy az interneten megjelenő szövegek mennyire alkalmasak elemzésre.
Mennyire alkalmas az internetes nyelv arra, hogy azt elemezve következtetéseket vonjunk le? Egyrészt a tartalmak színvonala nagyon vegyes, a szépen, igényesen megírt elemző írások mellett ott van a sok igénytelen, nyelvileg primitív blogposzt, Facebook és Twitter "status update" stb. Nem kapunk így torz képet? A pletyka, a sok tartalmatlan csevegés és időtöltésből írt szöveg nem veszi el a figyelmet a komoly tartalmaktól?
A nyelvészektől gyakran kérdezik meg, hogy mondunk valamit helyesen. Ennél nagyobb tévedést nem követhet el senki! A nyelvészek nem írják elő hogyan kell beszélni vagy írni! Egy fizikus nem írja elő miképp gyorsuljanak a szabadon eső testek, hanem megfigyeléseket és kísérleteket végez, majd olyan elméletet alkot, ami leírja és megmagyarázza a látottakat, továbbá előrejelzéseket tesz. A nyelvészet is tudomány, s így egy nyelvész a fizikusokhoz hasonlóan megfigyel és elméletet alkot. A tudomány deskriptív, azaz leíró, nem pedig preskriptív azaz előíró. A témában érdemes a Nyelv és Tudomány Kálmán Lászlóval és Kis Tamással készített interjúit elolvasni.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a közösségi média megjelenése "torzítja"-e a megjelenő tartalmakat. Az emberiséget történelme során egy dolog biztosan jellemezte, beszélt. Az írás viszonylag késői invenció, hiszen a modern ember kb. 200 000 éve alakult ki, az írás csak i.e. 3200 táján jelent meg Mezopotámiában, de a 19. századi kötelező iskolai oktatás elterjedéséig igazán nem terjedt túl egy szűk elit határain. McLuhan szerint a nyomtatás megjelenése radikális változásokat indított be, a nyomtatott könyv szélesebb réteg számára is elérhetővé tette a szépen megformált szövegek világát, kialakult az írásos, individualizált, tudományos, felvilágosult nyugati kultúra. De pont ez a kultúra hozta el a tömegkommunikáció korát, amiben a távolságok eltűntek, a kommunikáció felgyorsult, ma már a felvilágosodásra jellemző emelkedett tudományos levelek eltűntek, ezek helyett csevegünk, akár a világ túlsó felén élő ismerősökkel (vagy ismeretlenekkel).
A tömegkommunikáció, habár alapvetően írásos formában zajlik az interneten, más, mint a nyomtatott szöveg. Ong (aki McLuhan tanítványa volt) vezette be a másodlagos oralitás fogalmát. Az ilyen kommunikáció hiába írásos, alapvetően a beszélt nyelv jellemzőivel rendelkezik, azaz spontán, folyamatos, s így telis-tele van "hibákkal". Fontos megjegyezni, hogy a másodlagos jelző nem hordoz értékítéletet, csupán arra utal, hogy a beszélt nyelvet más közegben alkalmazzuk, ami nem a természetes adottságunk (szemben a spontán beszéddel, azaz az elsődleges használattal).
A szakirodalomban nincs megegyezés arról, hány százaléka spontán beszéd vagy másodlagos oralitás a mindennapi nyelvhasználatnak és mekkora a formális szövegek alkotásának és fogyasztásának aránya. Abban viszont egyetértés mutatkozik, hogy nagyságrendekkel nagyobb a spontán nyelvhasználat aránya. Ha a nyelven keresztül vizsgáljuk az emberi viselkedést, akkor bizonyosan nagy hiba kihagyni ennek legelemibb és leggyakoribb megnyilatkozásait. De tartalmukban mit árulhatnak el ezek?
Aszociolingvisztika (a nyelvészet azon ága, mely a nyelvet társadalmi vonatkozásaival együtt vizsgálja) megerősít minket abban, hogy még a jelentéktelennek tartott megnyilatkozások mögött is érdekes jelenségek bújhatnak meg. Bourdieu mutatta ki, hogy a nyelvi megnyilatkozásokban megmutatkoznak a társadalmi folyamatok. A politikai, gazdasági és kulturális hatások minden szinten leképeződnek, nem csak az értelmiség és a média nyelvhasználatában.
Összességében tehát elmondhatjuk, ha több forrást is vizsgálunk, azzal nem rosszabb, hanem jobb képet kaphatunk. A problémát nem a nyelvi adatok reprezentativitása jelenti, hanem a jelenleg rendelkezésünkre álló módszerek határai, melyről következő írásunkban fogunk pár szót ejteni.
