Szeretnénk azt hinni, hogy az elme az agyban lakozik. Önmagában az agy modellezése is eléggé nehéz feladat, de ha sikerül részben megoldani, akkor van egy intelligens rendszerünk. De mennyire intelligens egy rendszer, ami egy feladatra fókuszál? Szétszálazhatjuk-e az agy területeit önálló modulokra? Az a tény, hogy az elme látszólag egymással semmilyen kapcsolatban nem álló funkciói hatnak egymásra, nem sok jót ígér. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az elme egy testbe van ágyazva és szereti magát kiterjeszteni az őt körülvevő környezetbe, azaz tulajdonosa testét és az azon kívüli világot is használja. A tánc pedig segít belelátni ebbe a kusza helyzetbe!
Korábbi posztunkban már megemlítettük Goldin-Meadow kísérleteit, melyek nagyon ötletesen mutatnak rá arra, hogy gesztusainkkal egyben gondolkodunk is.
Peter Lovatt, más néven Dr. Dance, egykori táncos, aki imádott művészetét használva küzdött meg olvasási nehézségeivel és lett a tánc pszichológiájának elismert kutatója. Lovatt többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a tánc és úgy általában a valamennyire strukturált mozgás a gondolkodásban is segít. De hogy lehetséges ez?
Alva Noe a megtestesült (embodied) gondolkodás irányzatának legkreatívabb filosza szerint egyszerűen fel kell adnunk azt a karteziánus képzetet, mely szerint az elme elválasztható többi részünktől, vagy kiragadható a környezetéből. Nem csak arról van szó, hogy az elme aktívan használja a környezetét, hanem hogy az elme, a test és a környezet egyszerre adott, nem igazán lehet őket elkülöníteni. A tánc Noe számára azért izgalmas, mert reflektál arra, ahogyan egy elmével rendelkező test interakcióba lép a környezetével.
De miért olyan érdekes dolog ez a tánc? Noe a mesterséges intelligencia Dreyfus-féle, fenomenológiai kritikáját adja (erről bővebben már írtunk itt), ami pontosan arra világít rá, hogy a tudományos módszer képtelen megragadni azt a totalitás élményt, ahogy az elme, a test és a környezet egyszerre, dinamikusan alakítja életünket. Az intelligencia része, hogy ebben a dinamikus viszonyban veszünk részt, életünk ezen részére pedig sokkal inkább a művészetekben és a humán tudományokban próbálunk reflektálni.
Dreyfus, Noe és a többi elmefilozófus nem hánynak fittyet a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás sikereire. Nem kérdőjelezik meg az elért eredményeket és nem vonják kétségbe azt, hogy jelentős áttörések várhatóak ezen a területen. Gondolataik arra hívják fel a figyelmet, hogy ha integrálni akarjuk az egyes területeken jól teljesítő intelligens rendszereket, akkor szembesülnünk kell azzal, hogy nem csupán input-output problémával állunk szemben. A művészetek, pl. a tánc tanulmányozása nem csupán a bevett tudományos szemlélet kritikáját adhatja! Az olyan projektek, mint pl. a AI_am (melynek nagyon jelentős magyar vonatkozásai is vannak!) segítenek feltérképezni azt, hogy mi adható át, mi formalizálható abból a tapasztalatból a gépek számára, amit mi nap, mint nap megélünk, ahogy elménk, testünk és környezetünk interakcióba lépnek egymással.
Ne áruljunk petrezselymet, kezdődjön a tánc!
